Királyság vagy anarchia – azaz, ki mondja meg, mit hogyan kell csinálni?
Lezajlott a Nyílt párbeszéd Európáról beszélgetés sorozat harmadik része is Budapesten rekord létszámmal. Az ELTE Pszichológiai Intézetének egyik termét teljesen megtöltöttük, második napon már 26-an ültünk egy körben, és arra a kérdésre próbáltunk választ találni, hogy milyen Magyarországot képzelünk el magunknak, ha kicsit nekieresztjük a fantáziánkat. Előre szólok, a bombabiztos megoldást nem találtuk meg. Lehet, hogy a projekt végére se fogjuk. De elkezdődött egy békés párbeszéd különböző korú, nézetű, hátterű ember között, és a legfontosabb dolog megtörtént: meghallgattuk egymást, még ha ez néha próbára is tette a figyelmünket.
Volt, aki királyságot képzelt el, volt, aki kreatív anarchiát, többen kisközösségek hálózatát, legtöbben valamiféle demokráciát.
De amíg idáig eljutottunk, néhány dolgot tisztáznunk kellett. Például azt, hogy ennyi különböző ember mit tart fontosnak az életében, milyen értékek mentén, és milyen szabályok szerint képzeli el az egymással való kommunikációt. Az a helyzet, hogy bármennyire különbözőek is vagyunk, a lényeg mégis meglepően hasonló. Mindenki jobban szereti, ha figyelnek rá, kíváncsiak és megértőek vele szemben egy kommunikációs helyzetben, és nem ordítják le a fejét, ha valamivel nem értenek egyet. A játékszabályokban most már sokkal flottabbul tudtunk megállapodni, mint az első két alkalommal. Kezdünk hozzászokni a gondolathoz, hogy a szabályokat nem elfogadnunk, hanem kitalálnunk kell. Ez nagyobb felelősséggel jár, de összehasonlíthatatlanul izgalmasabb.
Működésmódunk meghatározásában ezúttal az idő játszotta a főszerepet. Sokan voltunk, tovább tartott mindenkit végighallgatni, így néhányan javasolták, hogy szabjunk határt a beszélőknek. Szóljunk rájuk, ha eltérnek a témától, adjunk időkorlátot, ne hagyjuk, hogy elkalandozzanak mindenféle oda nem illő hozzászólással. És persze, igazuk van: sokkal gyorsabban lehet végezni egy kérdés megbeszélésével, ha a lényegre fókuszálunk, ha nem kezdünk el hosszadalmas történeteket mesélni a kérdés kapcsán. Közben nem vesszük észre, hogy megint lemondunk a szabadságunkról, lemondunk valakiknek a szabadságáról az úgynevezett rend érdekében, ahelyett, hogy bíznánk abban, hogy mindenki képes megtanulni élni azzal a szabadsággal és azzal a hatalommal, amihez akkor jut, amikor rá kerül a sor, és elmondhatja mindazt, amit hozzá szeretne tenni a gondolataiból, érzéseiből, tapasztalataiból egy adott kérdés megbeszéléséhez. Ha ezt elvesszük, marad az az ismerős működési mód, amelyben néhányan megmondják, mert jobban tudják, mit hogyan kell csinálni.
A márciusi Kör témája a magyarságunk volt, és hogy milyen Magyarországot képzelünk el magunknak. Nem értünk a kérdés végére, meg se közelítettük azt. Nem is lett volna reális cél, hogy másfél nap alatt valamiféle konszenzusra jussunk. De nagyon fontos dolog történt, olyasmi, ami valószínűleg egy családi ebéden, a parlamentben, egy lakossági fórumon nehezen elképzelhető. Mindenki elmondhatta a saját elképzelését, és senki nem minősítette, véleményezte, kritizálta, kérte ki magának vagy tett cinikus megjegyzéseket a másik ötletére. Sőt, azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy minél színesebb lett a paletta, minél több olyan ötlet hangzott el, ami másnak nem jutott eszébe, vagy nem merte volna mondani, annál jobb volt, hiszen a mi közös képünk kapott ezáltal egy újabb színt. És ez őrületesen fontos dolog.
Ha meghallgatjuk azokat, akik másmilyenek, mint mi, ha beengedjük őket a „mi” terünkbe, ha odafigyelünk arra, hogy mit csinálnak másként, mint mi, az minket gazdagít. Tanulhatunk belőle. Szélesíti a látókörünk. Új kérdéseket, új szempontokat vethet fel, olyasmiket, ami nekünk, magunktól, eszünkbe se jutott volna.
Legközelebb Európa lesz a tét.
Galgóczi Krisztina